Tábornok

Alex:

Rendben odaértünk a repülőtérre. Egy kicsit ideges voltam, mivel én alapjáraton félek a repüléstől. És ezt Jake észre is vette, amikor szorongva ültem le az egyik ülésbe.

- Mi a gond? Rosszul vagy?- kérdezte aggódva.

- Nem, vagyis de. Félek a repüléstől, de ez a leggyorsabb módszer, hogy hazajussak.

- Nem kell félned –szólalt meg mély, nyugtató hangon. – Csak nézz a szemembe.  

- Szép szemeid vannak. Szeretem a színét –feleltem, és tovább bámultam gyönyörű tengerkék szemeibe.  

- Szerintem a tieid a legszebbek. A smaragdzöld biztonságot nyújt számomra.

- Khmm… elnézést, hogy így megzavarom önöket, de kérnek valamit? – szakított minket félbe unottan és mogorván a stewardess.

- Nem, köszönjük – nézett a szőke hajú lányra szúrós szemekkel Jake. Wáó! Még sosem láttam ilyennek.

- Sajnálom uram. Nem tudtam, hogy ön az – jött zavarba a szőkeség.

- Semmi gond. De máskor, ha kérhetem, ne forduljon elő többé ilyesmi –felelte kemény hangon. Hűű!

- Öm… Jake! Csak nyugi…

- Ő a családom egyik alkalmazottja. Tiszteletet kell mutatnia. Most már legalább tudom, hogy hogyan szólít meg egyszerű embereket.

- A családod egyik alkalmazottja? Tiétek ez a repülő? – akadtam ki.

- Ha azt mondom, hogy az egész cég, akkor elájulsz?

- Mi? Ezt eddig miért nem mondtad el nekem?

- Mert nem kérdezted? –tárta szét a karjait.

- Haa. Jó, mindegy nem érdekes. Mikor száll fel a… - nem tudtam befejezni a mondatot, ugyan is beindult a repülő motorja, és elindult. Felsikítottam, majd Jake karjaiba vetettem magam. Fogalmam nincs, hogy mennyi ideig voltunk így, de nem is érdekelt.

- Alex nyisd ki a szemed – suttogta a fülembe lágyan.

- Nem. Jó így nekem, hidd el.

- Bízz bennem, nyisd ki a szemed –győzködött.

- Na jó. Megpróbálom – feleltem durcásan. Elengedtem Jakeet, kinyitottam a szemem, és kinéztem az ablakon. Még a lélegzetem is elállt az előttem lévő látványtól. 

- Látod? Megmondtam, hogy bízz bennem.

- Ez gyönyörű – ámultam el a látványtól.

- Na és, Japán milyen, ha ezt gyönyörűnek tartod?

- Japán káprázatos. Főleg a cseresznyefa, amikor kivirágzik. De valójában mindent szeretek benne –dőltem hátra az ülésben.

- Én csak azt nem szeretem, hogy ilyen messze van – nyögte.

- Most az egyszer kibírod.

- Veled mindent – húzott magához, aztán elaludtunk.

Pár óra repülőút után, végre megérkeztünk. A táj pontosan ugyan olyan volt, amire emlékeztem.

- Igazad volt. Japán, káprázatos –nézett körül Jake.

- Én megmondtam.

- Messze laksz innen?

- Nem. Van itt egy közeli buszmegálló, tíz perc buszozás és ott vagyunk a nagyinál – feleltem.  Mázlink volt a busznál, ugyan is kevesen voltak, így volt hely bőven a csomagjainknak. Tíz perc múlva pedig oda is értünk.

- Itt vagyunk – mutattam a házra.

- Végre – felelte fáradtan Jake.

- Csak nem fáradtál el?

- Áh, dehogy – felelte szarkazmussal a hangjában.

- Látom – nevettem fel. – Menjünk be! Ó és vigyázz Tábornokkal.

- Tábornok? – rémült meg kissé Jake – Kérlek, mond, hogy ő a macskád.

Tábornok

- Háát, ööö…

- Vuhh – hallatszott a mély ugatás.

- Ez neked nyávogás? – vigyorodtam el ártatlanul.

- Nem igazán. Nem lehetne, hogy lefogod, amíg bemegyek?

- Bocsi Jake, de ez a szabály. Ha Tábornok megkedvel téged, akkor maradhatsz - mondtam szemrebbenés nélkül.