Múlandó álomvilág

Ryan
(Enyhe - jó, kicsit talán +18-as, de tényleg csak egy kicsit - slash!)

Az üresség befészkelte magát a mellkasomba,és nem szándékozott távozni onnan. Körülnéztem, sötét volt. Nem tudom hol vagyok. Egy hatalmas terem lehet, sötétség, és sehol, semmi fény. Nem tudom, hogy merre induljak tovább, nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges a kijutás. Az üresség nem távozik. Lépek kettőt, valami reccsen a talpam alatt, egy nagyobb darab üveg lehetett, bizonytalanul lépek tovább. A föld teli van különféle törmelékekkel, néha belerúgok kisebb-nagyobb fadarabokba. Nekiütközök egy asztalnak, véletlen lerántom róla a rajta lévő szakadt anyagot. Egy falnak ütközök, végigtapogatom, balra tőlem van egy ajtó, sikerül kinyitnom. Egy pillanatra éles fény vakított el, aztán már csak a félhomály maradt utána, ami beborította az udvart, igen, egy udvarra értem ki. A Holdat felhők takarták el, de valamennyi fény átszűrődött. Magas fű és fák mindenütt, szinte teljesen benőve a kertet, egy elhagyatott, gondozatlan udvart láttam magam előtt. Hirtelen lett csend, olyan csend, hogy az lehetetlennek tűnt. A föld megmozdult, a szívem hevesen kezdett dobogni, futásnak eredtem, de nem volt hova mennem, nem jutottam előre, inkább minden lépéssel csak egyre hátrébb. 
 - Ne is próbálkozz, nem fogod tudni megmenteni. - A hang egyszerre jött mindenhonnan, és sehonnan. Összerezzentem. - Nem vagy elég erős hozzá, sosem fogsz odaérni, nem fog menni. - Minden egyes szót külön hangsúlyozva ejtett. A föld közvetlen előttem repedt szét, megtudtam állni a szakadék előtt. Egy furcsa lény mászott ki onnan. Az egyik felén a testét elhalt, szürke bőr borította, a másik oldalán az izmok és a csontok látszódtak ki. A szíve kéken világított, aprókat dobbant. A szemei vörösen izzottak, rám szegezte őket.
 - Az emberek a halálra születtek. - Hátráltam néhány lépést, a lény közben teljesen kimászott, felém indult. - Mindannyian megfogtok halni, ki előbb, ki utóbb, nincs kivétel. Őt nem fogod tudni megmenteni, meg kell halnia. - Nyeltem egy nagyot, értetlenül néztem a vörös szemekbe.
 - Kiről van szó?
 - Az nem érdekes. - Az arca egy pillanat alatt váltott át furcsából ijesztőre. A szemei tágra nyíltak, a pupillái kitágultak, torz grimasz ült ki rá. - Neked is meg kell halnod egyszer. - Elvigyorodott. - Akár most. - Futásnak eredetem, vissza a sötét szoba felé. A küszöböt átlépve zuhanni kezdtem. Puhára estem. Körültapogattam. A rémület hidegje beköltözött a szívembe, levegőt sem bírtam venni. Halott testekre estem. A lény pár méterrel arrébb érkezett le. Csettintett egyet, és a veremben világosság ébredt. Akaratlanul is körülnéztem. A hullák mind olyan arcok voltak, akiket ismerek. Összeszorítottam a szemeim, remegtem és könnyeztem.
 - Én ezt nem akarom - jelentettem ki. A szörny közelebb jött, az érdes kezét végigsimította az enyémen.
 - Most már ébredj.
 - Ryan, hé. Ryan! - Az utolsó hang, amit hallottam kellemes volt.

***

Levegő után kaptam, ahogy felültem az ágyon. Egész testemben remegtem, az arcom könnyes volt, a szívem hevesen dobogott. Próbáltam megnyugodni, inkább hátradőltem az ágyban. Nico kíváncsian nézett rajtam végig. Az arcomat a mellkasába fúrtam, mélyen belélegezve az illatát. A remegésem nem akart alábbhagyni. Átkarolt és a hátamat kezdte simogatni, miközben én halkan szipogtam, a könnyezésem sem akart megszűnni. 

 - Rémálom - motyogtam a mellkasának magyarázatként, de úgyis tudta magától is. Kicsit arrébb húzódott, az ujjaival óvatosan megcirógatta az arcomat, lassan hajolt az ajkaimra, gyengéden csókolt meg, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Belenyögtem a csókba, Nico egy másodpecre elvált tőlem, csak hogy aztán újra nekem essen. 

 - Hé, halkabban - vigyorgott rám, amikor felszakadt belőlem egy hangosabb sóhaj. 

 - Nem tehetek róla - fordítottam el a fejemet, amivel igazából csak szabaddá tettem a nyakam. A pulzusom valahol az egekben száguldozhatott, levegőt még mindig alig kaptam, bár ez inkább Niconak köszönhető most már, mintsem az álomnak. 

 - Egyébként... M-mennyi az idő? - kérdeztem rá szaggatottan. Ilyen helyzetben beszélni sem nagyon lehet. 

 - Most jöhet fel a nap - vont vállat lazán. A kezeit becsúsztatta a pólóm alá, minden egyes érintése lángra lobbantotta a testem, most szinte mindenhol égtem. Megpróbáltam csendben maradni, de semmi esély nem volt rá. - Shh, még a végén felkeltjük Hannaht.

 - Ó, már fent vagyok - motyogta a lány erre válaszul. A fejem egy tizedmásodperc alatt kitisztult, és az arcom egy sokkal vörösebb árnyalatra váltott, nem mintha eddig nem lettem volna vörös. 

 - Ehh, bocsi? 

 - Ezt most kérdezed, vagy mondod?
 - Nem tudom, igazából annyira nem sajnálom, és így... Mindegy. - Nico kimászott az ágyból, és felvette a földről, a tegnap este lerugdosott nadrágját. Érdeklődve néztem végig a műveletét, aztán hozzám vágta a saját farmerom.
 - Mit csinálsz? - ráncoltam össze a szemöldököm, de azért elkezdtem én is felvenni a nadrágom.
 - Pontosabban; mit csinálunk? Válasz; Hagyjuk Hannaht aludni, eléggé korán van még. - Azzal karon ragadott és elkezdett húzni kifelé.
 - Engem nem zavartok, kimehetek én is.
 - Nem kell - vigyorodott el Nico, aztán becsukta magunk után az ajtót. Elindult a táborban valamerre. Az idő kicsit hűvös volt, talán elkellet volna egy pulcsi, de a nyár alatt már hozzászoktam a hűvösebb hajnalokhoz. Nem először vagyok fent napfelkelte környékén. Csend uralkodott és nyugalom, és ez volt az, amit tényleg megtudtam volna szokni. Szerettem a nyüzsgést, a hangzavart, a tömeget talán kevésbé, mert kényelmetlenül érzem magam, de legalább tudom, hogy van körülöttem élet. Most olyan, mintha nem lenne. És ez különös, de nyugtató hatással volt rám. Beszívtam a hideg, friss levegőt, átjárta az egész testem. Már csak a fáradtságot sem éreztem meg.
 - Hova megyünk? - kérdeztem végül.
 - Zuhanyozni? - fordította hátra a fejét, és küldött egy bizonytalan mosolyt.
 - Nem kellett volna törölköző? - Nyilvánvaló volt a válasz. Persze, hogy kell. Csak gondolom, amikor kijöttünk azon az ajtón, még ő sem tudta, hogy mit fogunk csinálni.
 - Deee... Talán, esetleg. - Valamiért zavart volt, és attól eltekintve, hogy iszonyatosan aranyos arcot vág, nem éreztem úgy, hogy minden rendben.
 - Megállnál egy pillanatra? - álltam meg, ezáltal őt is arra kötelezve, hogy megálljon. Megfordult, és nagyokat pislogva várta, hogy mit szeretnék mondani. - Van valami baj?
 - Nincs, miért lenne?
 - Nem tudom, úgy érzem - vakartam meg a fejem zavartan. - És bocsánat, amiért felkeltettelek. - Elnevette magát, és utána a karjai közé zárt.
 - Azért vagyok itt, hogy segítsek, nem? Mármint tudod, olyan én a tiéd, s te az enyém stílusban. Várjunk, nem, nincs értelme a két mondatnak egymás után - elgondolkozva emelte a tekintetét rám. - A lényeg az, hogy szeretlek Ryan, és nem azért fogok rád haragudni, mert rémálmod van, és erre  én felkelek a hajnal közepén - elpirulva néztem a fekete hajú fiúra, aki fel sem fogta, hogy mit mondott ki. Igazából jellemző.
 - Én is szeretlek - mondtam ki a szavakat. Azt hiszem ez az első vallomásunk egymásnak.
 - Mi? - Szinte látni lehetett, ahogy dolgoznak a fogaskerekei, és visszapörgeti magában a beszélgetést. - Basszus. Hát, ezt sem így terveztem.
 - Rengetegszer fogod még ezt hallani tőlem, biztos közte lesz az is, ahogy tervezted - mosolyodtam el. Egy gyors csókot váltottunk, aztán a zuhanyzók felé indultunk.

- Ugye tudod, hogy a buli éjszakáján mi voltunk zuhanyozni?
- Tessék?
- Tiszta voltam, tuti, hogy elmentünk zuhanyozni, és abban is biztos vagyok, hogy full részegen nem egyedül vágtam neki a fürdőszobának.
 - És szerinted...? Szóval, izé. Érted.
 - Nem hiszem, a részeg énem is tudja, hogy erre emlékezni akarok. - Ez úgy hangzik, mintha az enyém nem tudná. Habár, belegondolva az enyém tényleg nem tudja, biztos vagyok benne, hogy nem ő kezdeményezett. Aztán egy vállrándítás után lekaptam magamról a ruháimat. Nico szaggatottan szívta be a levegőt, ahogy végigpillantott rajtam, aztán elvörösödve emelte a tekintetét a plafonra.
- Bocsi - motyogta zavartan.
- Nem, semmi baj - mosolyodtam el, ahogy mellé léptem és elkaptam a pólója alját, hogy letudjam róla venni. - Természetes, nem?
- Felfal a vigyorod - pillantott aztán rám. Kibújtattam őt a felsőjéből, és végigsimítottam a mellkasán.
- Nem csak a vigyorom.

A hátam a hideg fürdőszobai csempének támasztottam, Nico a derekam mellett támaszkodott, lassan szívta be, és fújta ki a levegőt. A fejét a mellkasomnak döntötte, óvatosan ért hozzam. Az érintésétől felnyögtem, öntudatomon kívül kaptam felé, hogy hasonló érzésekben részesíthessem. Egy pillanatra megdermedt, elvörösödve nézett fel rám.
- Biztos, hogy...?
- Teljesen biztos vagyok benne - küldtem felé egy biztató mosolyt. Közelebb húzódott, a kezét lassan kezdte mozgatni. A szabad kezem a számra tapasztottam, a szemeimet lehunytam, és megpróbáltam minden egyes mozdulatara odafigyelni. A légzésünk elnehezedett, a zuhanyzót halk nyögések és sóhajok tömkelege töltötte ki, na meg a zuhanyrózsából csobogó víz hangja. Nico teste megfeszült, és pillanatokkal később a mellkasomra dőlve próbálta lenyugtatni a légzését.
 - Ömm, é-én, mármint. - A saját hülyeségem miatt nem tudtam befejezni a mondatomat, meg azért sem, mert leesett neki, hogy mit szeretnék mondani. Csillogó szemekkel nézett fel rám, amikor követtem őt az élvezet útján. Odahúztam magamhoz, a vizes tincsei közé túrtam, és megpróbáltam teljesen kizárni a külvilágot.

***

Két hét telt el azóta, hogy Will macskáit megmérgezték. Alapvetően ennek kéne a legkisebb tragédiának lennie, és ezt most nem azért mondom, mert számomra nem érdektelenek a macskák, hanem azért, mert a többi mellett eltörpül. Riley a vállamnak dőlve figyelte az ég felé kanyargó sötétszürke füstöt. Most nem volt semmi színe, csak az eredeti, ami csak Jamesnek váltott ilyen színűre, és ami mindannyiunk kedvét befolyásolta. A szemem sarkából az íriszes srácra pillantottam, aki semmitmondóan bámult maga elé. Szinte úgy tűnt, hogy elveszítette az egyik felét, pedig sosem látszott teljesnek. A húgom feltápászkodott mellőlem, és Jameshez sétált, majd leült mellé. 

- Ryan, ne most énekelgess - nézett rám morcosan Johanna. Észre sem vettem, hogy énekelni kezdtem, gyorsan megráztam a fejem, és Kheirónra emeltem a tekintetem, aki kezében ott díszelgett a szivárványszínű lepel. Szomorúan nézett végig rajtunk, ahogy tűz felé sétált, nekem pedig erősen kellett koncentrálnom, hogy ne engedjem ki újra a hangomat. Nem szerettem, hogy alkalomadtán a bennem élő zenész fogja magát, áttör egy erős láncokkal zárt ajtót, és addig nem tudom újra bezárni, amíg ki nem adtam magamból mindent. Nem mintha nem alkothatnék, nem zenélhetnék, nem fakadhatnék dalra bármikor, csak egy kicsit lehetetlen megmaradni mellettem. Sóhajtottam egyet. A halotti leplet rádobták a tűzre, az pedig lángra kapott és hirtelen égett el. Pontosan, amilyen hirtelen száll ki a lélek az emberből. Nem érdekes, hogy félvér vagy sem. Az élet múlandó.