Alex:
A
háború egy szörnyű dolog. Sokakat elvesztettünk és még csak az elején tartunk.
Túl sok veszteség ért már minket, de még így is talpon vagyunk és kiállunk
egymásért. Mi soha nem adjuk fel. Abby leplének égetése hamarosan kezdődik.
Szegény lány teljesen ártatlan volt és mégis ő szenvedett a legtöbbet. Zorall
pedig, valószínűleg sohasem fog felébredni. Még bátorságom sem volt
meglátogatni. Az ő távozására még nem voltam felkészülve. Ez egyszerűen nem
lehet igaz. Minden este azt kívánom, hogy bárcsak ez csak egy álom lenne és
mikor reggel felébredek, mindenki épségben kacarászik körülöttem. De hamar rá
kellett döbbennem, hogy ez igenis a valóság. A tükörbe néztem és
végigsimítottam a fekete, csipkés, hozzám tapadó ruhámon. Nagyot sóhajtottam, majd
az ajtó felé vettem az irányt. Már mindenki ott volt amikor a helyszínre
érkeztem. A tűz hatalmas lángokban égett. Azt hiszem, hogy Hesztia most nagyon
kitett magáért. Gondolom Írisz kedvéért is. Megpillantottam Rileyt, aki éppen
Ryan vállán pihent, majd pillanatokkal később James mellé heveredett le. Már
sokkal jobban nézett ki amióta beszéltem vele. Kheiron jelent meg szomorú
arccal a tűz mellett, kezében a szivárványszínű lepellel. Lassan sétált a tűz
közelébe és egy mozdulattal rádobta Abby halotti fátylát. Hamar lángra kapott
és hirtelen égett is el. Abby lelke az ég felé szállt. Néhány másodpercig az ég
felé bámultam, míg egy ág reccsenését hallottam a mögöttem lévő erdőből. Úgy
néz ki, hogy a többiek nem hallották, mivel rajtam kívül senki sem fordult abba
az irányba. A fák közé összpontosítottam, míg meg nem láttam egy árnyat. Csak
nem? Ray! – döbbentem rá és a sűrű rengeteg felé kezdtem futni. Jake és Ryan
utánam kiáltottak, de mit sem törődve velük csak futottam, ahogy csak tudtam.
Az árny is menekülőre vette a dolgokat, amikor észrevette, hogy felé rohanok.
- Nem
menekülsz! – kiáltottam rá és tigrisugrással rávetettem magam a hátára. A
hirtelen ugrásomtól elvesztette az egyensúlyát, megbotlott egy kitüremkedő
gyökérzetben és összefonódva gurultunk le a domboldalon. Utunkat egy békésen
csordogáló patak szakította félbe. Gyorsan észbe kellett kapnom, hogy ne tudjon
meglépni, így egy mozdulattal felé kerekedtem, karjait maga fölé kulcsolva
összeszorítottam, testsúlyomat ráhelyeztem, férfiassága közé pedig
becsúsztattam a térdemet.
-
Eressz el! – dühöngött mogorván.
-
Azt sajnos nem tehetem, Ray.
-
Alex! – ordított a képembe. – Engedj el vagy meg kell, hogy öljelek.
-
Tudod, hogy az ilyen fenyegetések nálam nem jönnek be cukorfalat.
-
A Sztüx folyóra esküszöm, hogy nem futok el és beszélek veled, ha elengedsz és
leszállsz végre rólam – nézett mélyen a szemembe. Fájdalom és gyűlölet
tükröződött benne.
-
Ne a Sztüxre esküdj nekem, hanem Abbyre – sóhajtottam fel szomorúan és együtt
érzően ránéztem. Szemei kitágultak és könnyek lepték el, amelyek néhány
másodperc múlva el is hagyták eredeti helyüket. Vérengző vadállatból egy
ártatlan, síró kisfiút láttam magam előtt, akinek egy ölelésre van szüksége.
Elengedtem a szorításomat és a karjaim közé zártam Rayt.
-
Miért pont ő? Soha semmit nem csinált és nem ártott senkinek! – suttogta mély
levegővételek közben.
-
Nem tudom. A háború szörnyű dolog. Ártatlanok halnak meg ok nélkül. De az élet
megy tovább, sohasem áll meg – simítottam végig a tarkóján.
-
Nélküle számomra megállt.
-
Nem! Csak úgy érzed. Nehéz időszakon fogsz most keresztülmenni, de befognak
gyógyulni a sebeid. Mindegy, hogy mit csinálsz. Az is mindegy, hogy hogyan
csinálod. A lényeg az, hogy élvezd. Egy dolgot viszont nem tehetsz meg. Nem
adhatod fel. Nem mondhatod, hogy elég, elfáradtál, végeztél. Csinálnod kell
tovább. Tartozol ennyivel a világnak. Ennek a büdös, kurva világnak tartozol
annyival, hogy felállsz a legnagyobb szarból és mész tovább! Nem adhatod fel
csak azért, mert neked ennyi elég volt. Nem dobhatod el a lehetőségeket, amiket
ez a mocskos világ felajánl neked. Nem teheted. Nem adhatod fel azért, mert
másnak jobb. Lehet, hogy jobb neki. De ő koránt sem lesz olyan erős, mint
amilyen te lennél, ha végigcsinálod. Megerősödsz és legyőzhetetlen leszel.
Tátott szájjal néznek majd utánad. Mert ezt kínálja neked ez a kurva világ! Tartozol
neki és Abbynek annyival, hogy mész tovább és eltiporsz mindenkit, aki ebben
meg akar akadályozni. Nem állhat semmi közéd és a sorsod közé. A vége jó lesz,
csak harcolnod kell, hogy eljuss odáig. Menned kell előre. Mert igenis tartozol
ennyivel – emeltem fel a fejét és letörölgettem a könnyeit. – Elég világos voltam?
-
Köszönöm Alex – mosolyodott el. – Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer
majd te fogsz felhúzni a padlóról.
-
Mert soha nem gondoltad azt, hogy egyszer padlóra kerülsz.
-
Hogy ma mennyire igazad van – nevetett fel jókedvűen.
-
Nekem szinte mindig igazam van, nem csak ma – vigyorodtam el önelégülten, majd
kiáltozásokra lettem figyelmes.
-
Aleeex! – hallottam meg Jake hangját.
-
Leeeex! – kiáltott utána Ryan.
-
Törpilla! – Hektor ma meghal, úgy érzem.
-
Gyere! – tápászkodtam fel a földről és a kezemet nyújtottam visszatért
testvéremnek. – Menjünk vissza hozzájuk, mielőtt még jobban kétségbeesnek.
-
Rendben van – fogadta el a kezemet Ray, némi tétovázás után. Leporoltuk
magunkat és a kiáltozások felé vettük az irányt. A szél hirtelen feltámadt és
elkezdtem fázni, ugyanis a ruhám a patak vize miatt eléggé átázott. A tél
közeledtével már sokkal hűvösebbek voltak az éjszakák. Ideje lenne előkotornom
a téli holmikat.
-
Alex! – kiáltott fel Jake amikor meglátott és azonnal felém futott és a
karjaiba zárt. – Te nem vagy normális. Elrohantál csak úgy, mint egy őrült és
azt se tudtuk, hogy merre keressünk pontosan. Te, drága barátnőm mit ne mondjak
jó hülye vagy! – erre a mondatára nem tudtam visszafogni a nevetésemet és
hangosan felkacagtam. – Ne nevess! Ez egyáltalán nem vicces. Tudod, hogy
mennyire meg voltam rémülve? Azt már meg se kérdezem, hogy miért vagy csurom
vizes és állnak ki levelek meg fadarabok a hajadból. És isteneim te teljesen
átfagytál, tessék itt a kabátom vedd fel – vette le egy szó nélkül és rám
terítette.
-
Sajnálom – néztem rá mosolyogva.
-
Csak többet ilyet ne csinálj jó? Ha elakarsz futni valamiért, akkor szólj
előtte – nyomott egy puszit a homlokomra.
-
Megígérem, de nem holmi valami miatt futottam el, hanem valaki miatt – mutattam az
eddig csendben lapuló Rayre, akire tátott szájjal bámultak.
-
Ray? Hát te élsz? – szólalt meg elsőnek Hektor.
-
Élek, hát! Hála ennek a kis zsebtigris Alexnek – bökött felém.
-
Zsebtigris? – horkantam fel, mire ő csak megrántotta a vállát és kacsintott
egyet. – Tökéletes tigrisugrás volt, amit leműveltél mit ne mondjak.
-
Hát, nem akarok felvágni, de az még szerintem is nagyon menő volt. Kihoztad
belőlem a vadállatot.
-
Üdv újra a táborban, fiam! – szakított minket félbe Kheiron. – Alex te pedig…
haaa – sóhajtott fel. – Nem érdekes. Örülök, hogy jól vagy.
-
Na annak én is – fordult felém Hektor. – Kit fogok szekálni, ha te meghalsz mi?
-
Én is szeretlek – vágtam vissza egy kihívó mosollyal, mire csak egy önelégült
vigyort kaptam vissza.
-
Ideje lenne visszamenni – szólalt meg a kentaur és elindult vissza a bungalók
felé. A többiek szépen sorjában mentek utána. Az égre néztem, ahol sűrű, fekete
felhők gyülekeztek szaporán. Hamarosan egy fehér hópehely hullott az orromra.
Csodálkozva néztem Jakere, aki szintén az eget kémlelte.
-
Közeleg a tél – mondta ki suttogva a szavakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése