"Don't freak out so much!"

Izabella:

Tokyo Ghoul OP1 - Unravel (magyar cover)

 - Már ezerszer mondtam, hogy igen. Itt történt - fogtam meg a fejemet és masszírozni kezdtem a homlokomat.

 Bent ültem az ágyamban már vagy két órája, és próbáltam elmagyarázni Artemisznek, na meg Kheirón-nak a helyzetet. Azaz, hogy igen. Vannak terhes nők a táborban. Itt keltem Maddox-al az oldalamon, aki megpróbálta elmagyarázni a helyzetet. Aztán bejöttek a többiek és elkezdődött a kihallgatás.

 - Egy kérdésem lenne - húztam el a számat.

 - Akkor tedd fel - hajtotta meg kissé a fejét Kheirón.

Tudtam, hogy mérges. Nagy körvonalakban elmondtam neki, hogy mi történt és próbáltam kihagyni belőle a bulit. Nem lettem volna meglepve, ha elküld minket melegebb éghajlatra, de nem tette. Ami még rosszabb volt, mint az ordibálás. Így magadban is meg tudtad fogalmazni a "bűnöd" és elszégyellhetted magad.

 - Miért lehetséges, hogy én már érzem? Érzem, hogy nő. Pedig egy hete sem volt az eset - kérdeztem rá az engem leginkább foglalkoztató kérdésre.

 Az istennő rám emelte tekintetét, majd a kentaurra nézve engedély kérő pillantást küldött. Artemisz engedélyt kér valakitől? Ez már rosszul kezdődik.

 - Tudod te, hogy Maddox micsoda? - nézett rám félszegen a kislány.

Na igen. Az emlegetett szamár most kint állta az ajtóm előtt. Kheirónék kiküldték, hogy hat szem közt beszélgethessenek velem. Hogy biztos nem "erőszakból" történt az eset.

 - Egy isten - nyeltem nagyot.

 - Mikor egy istennek és egy embernek gyereke születik, akkor azt hívjuk félistennek. Más néven félvéreknek - magyarázott Artemisz. - Viszont nagyon ritka esetekben az isteni erő a nagyobb részt foglalják el a gyermekben.

 Elsápadva hallgattam a mondanivalóját.

 - Akkor mi lesz a lányomból? - kérdeztem.

 - Lány? - lepődött meg az istennő.

 - Igen. Érzem - suttogtam halkan.

 Nem tudom, hogy honnan tudtam, de száz százalékig biztos voltam benne, hogy kislányom lesz, ha egyszer megszületik. Ezt hívhatják anyai ösztönnek. Erre a gondolatra összeszorult a gyomrom. Mi történik, ha nem tudom világra hozni? Elszédültem és hányingerem lett. A vérnyomásom a padló alá esett és vissza kellett dőlnöm a párnák közé, de úgy csak még rosszabb lett.

 - Mi lesz a gyerekemből? - a hangom elhalt és azt sem tudtam biztosra, hogy hallották-e kérdést.

 - Ne pánikolj be, de a lányod, egy halhatatlan félisten lesz - mondta ki az ítéletet Kheirón.

Megszólalni sem bírtam, ugyanis a kedves apuka berontott az ajtón. Mindenki csendben figyelte, ahogy besétál és leül az ágyamra. A kezét a homlokomra tette, majd motyogott valamit.

 - Mi most magatokra hagyunk titeket - lépett ki a kentaur és halkan becsukták maguk mögött az ajtót.

Csendben, lehunyt szemekkel élveztem, ahogy újra és újra végigsimít az arcomon. Megnyugtató volt. Egy emlék tört a felszínre, vagy csak elaludtam?

 Gyerek voltam és apa az ágyam mellett ült egy széken. Magas lázam volt, köhögtem és az orvosok azt mondták, hogy ha nem veszem be az orvosságokat időben, akkor nem fogok megmaradni. Magyarországon voltunk még. Anya is a házban volt. Éppen akkor jött haza a munkából. Megállt a szobám ajtajában és mondott valamit apukámnak. Dühösen válaszolt és kiküldte a szobámból. Nem tudom mennyi idős lehettem, de olyan élénken emlékszem erre a pillanatra, mintha most is ott lettem volna.

 - Bella, ébredj - rázott fel valaki.

Kinyitottam a szemeimet és felpattantam az ágyról. Kiugrottam a takaró alól és a falnak dőlve lecsúsztam a fal mentén. Sírni kezdtem. Emlékszem már mit mondott anya. Az az egy mondat mindig elhalkult, de lehetséges azért, mert nem éreztem magam elég erősnek erre.

 - "Te mit sem sejtve élsz, csak nevetsz és nem félsz, de én félek tőle. Nagyon félek." - motyogtam és felsírtam. - Félek tőle. Félek tőle.

 - Izabella! Nyugodj meg - húzott magához Mad és én a vállára hajtottam a fejem. - Tőlem félsz?

 Nagyot nyelt. Azt hitte róla beszélek, de ez nem igaz.

 - Tőled sosem félnék - szipogtam és ránéztem.

 - Jelentek neked valamit? - fúrta lilás színű szemeit az enyémbe.

Nagy levegőt véve válaszoltam és most nem gondolkodtam a következményeken.

 - A baj az, hogy nem hiszem, valaha ki tudnálak verni a fejemből - válaszoltam csendesen, a könnyeimet visszanyelve.

 Elmosolyodott és magához húzott. Itt végre biztonságban éreztem magam. Évek óta először.