Riley
Unottan nyúltam el az asztalon, és hallgattam az egyre inkább össze-összefolyó
beszédet. Többnyire egy mély, kellemes hangot lehetett hallani, ez Kheirónhoz
társult, néha pedig a többiek szóltak bele a dologba. Hogy miről volt szó?
Ötletem sincs, egyáltalán nem arra figyeltem, hogy milyen fontos
megbeszélnivalóink vannak. Bár az egyértelműeket én is tudom, a védőfal a hidra
érkezésével összetört, Calebről azóta nem tudni semmit, és kell egy kém. Aki
valószínű, hogy Skye lesz, legalábbis egy jóslat azt súgta. Egy másik jóslat
ellenben egy sokkal érdekesebb dologról mesélt nekem. Vért láttam, esőt, és
fegyvereket. Az illat tökéletes keverék a vér szúrós, fémszerű szaga, és az eső
kellemes, friss illata között. Fegyvercsattogás hangja, néha egy eldördülő
fegyver, aztán robbanások hangjai. Közben valahol a háttérben halk zongoraszó,
egy gyászinduló, aztán fény, és sötétség. Azon túl nem látok semmit, hallani csak
az embermilliók sikítását, aztán teljes vég, egyszerűen a nagy és hihetetlenül
valóságos semmi. Riadtan kaptam fel a fejem az asztalról, a többiek meglepetten
futtatták végig a tekintetüket rajtam, Ryan aggódó pillantását nem tudtam
állni. Felálltam a helyemről, és egy halk elnézést elmormolva kisétáltam a
szabad levegőre. A Nagyház oldaláig bírtam, majd a hátamat nekivetettem a
falnak, levegő után kaptam, a gyomrom görcsben állt. Lassan csúsztam le a ház tövébe,
a lábaimat felhúztam, és átöleltem őket. A következő pillanatban valaki puha,
és finom keze csúszott a vállamra, és óvatosan megbökött. Mérgesen kaptam fel a
fejem.
- Min bánkódsz, Drágám? – Az arcvonásaim
ellágyultak, amint megláttam, hogy ki áll fölöttem. Mint mindig most is egy
szóval lehetett őt jellemezni, ragyogó.
A haja tökéletesen belőve, szinte olyan hidrogén szőke, mint az enyém. Egyszerű
farmer, és egy fehér póló, meg egy bőrdzseki volt rajta, egy tornacipővel.
Kiegészítőnek egy napszemüveg takarta az arcát. A külseje teljesen
meghazudtolta önmagát, ennyire nem volt modern, főleg nem a kifejezései nem.
- Meg fogok halni, igaz? – néztem rá, mire egy sóhaj kíséretében feltolta a
feje tetejére a napszemüvegét, és egy sajnálkozó, ámbár gyengéd mosolyt húzott
az arcára. Érdeklődve mért végig. Az aranyszín szemeit az enyémekbe fúrta, és
egy szempillantás alatt mindent kiolvasott belőlem. Senki számára nem voltam
nyitott könyv, az érzéseim sosem tükröződtek rajtam, de azt hiszem, hogy a
teljes érzelmi elzártság ellenére, egy istennek egyszerű olvasni az emberekből.
Főleg, mert mások vagyunk, mint ők, legalábbis bizonyos értelemben.
- Nem szeretem, hogy ennyire pontosan látod a jövődet – rázta meg a fejét hitetlenül, aztán leült mellém a fal tövébe, és a távolba meredt. A nap lassan húzódott le a hegyek takarásában, de most, hogy Apollón itt volt, fényesebbnek, és sokkal narancssárgábbnak tűnt, mint amilyen alapból szokott lenni. – A testvérednek elmondod, úgy értem, Ryannek? – bámult bele egyenesen a napba. Gondolom az ő szemének nem volt nehéz kibírnia, nem halandó, ha az Isteneket láthatja valódi formában, akkor a Napot is.
- Nem szeretem, hogy ennyire pontosan látod a jövődet – rázta meg a fejét hitetlenül, aztán leült mellém a fal tövébe, és a távolba meredt. A nap lassan húzódott le a hegyek takarásában, de most, hogy Apollón itt volt, fényesebbnek, és sokkal narancssárgábbnak tűnt, mint amilyen alapból szokott lenni. – A testvérednek elmondod, úgy értem, Ryannek? – bámult bele egyenesen a napba. Gondolom az ő szemének nem volt nehéz kibírnia, nem halandó, ha az Isteneket láthatja valódi formában, akkor a Napot is.
- Az utolsó pillanataimig bánni fogom, hogy nem mondtam el neki – mondtam,
és arra emeltem a fejem, amerre ő bámult. Nem bírtam sokáig, egy idő után
elkaptam a tekintetem a Napról, annyira őszintén világított ott fent. A Nap
akkor is fel fog kelni, amikor én már nem leszek, a világ nem akkor fog
megállni, egy ember halála nem számít. Főleg, ha így rengeteg másikat
megmenthet. Meg kell halnom. Azt hiszem lassan sikerül feldolgoznom a tényt. –
De így védhetem őt meg a legegyszerűbben – tereltem vissza a gondolataim Ryan
felé.
- Nemes a szíved, Galambom. Sajnálom, hogy a holtak világának egy ilyen
lélekkel kell adóznunk – nézett rám újra, aztán amilyen gyorsan jött, épp olyan
gyorsan tűnt is el. Az ittlétét csak néhány fényes, arany csík jelezte a
levegőben, és a friss Napillat olyan hirtelen csapott meg, mint az érzés, hogy
ki kell adnom magamból mindent. Ezt pedig zenével tudtam mindig is elérni. Felkeltem
a helyemről, és a bungalónk felé vettem az irányt. A szoba közepén egy hatalmas
zongora terült el. A többiek valahol máshol voltak, Ryan és Ace a gyűlésen, így
nyugodt szívvel ültem le a zongorához. Elkezdtem játszani a dalt, majd énekelni
hozzá a szöveget.
„And who are you, the
proud lord said
That I must bow so low
Only a cat of a
different coat
That’s all the truth I know
That’s all the truth I know
In a coat of gold, or a
coat of red
A lion still has claws,
And mine are long and
sharp, my lord
As long and sharp as
yours
And so he spoke, and so
he spoke
That lord of Castamere
But now the rains weep o’er
his hall
With no one there to
hear
Yes, now the rains weep
o’er his hall
With not a soul to hear”
- Én is szeretem ezt a dalt – hallottam meg magam mögött
Ryan hangját. Hátrafordultam, és épp abban a pillanatban lökte el magát az
ajtókerettől. Leült az ágyára, és elővett az ágya alól egy hangszertokot, ami
egy csellót tartalmazott. – És most még egyszer, szeretem a cselló hangjával –
mosolygott rám. Újra elkezdtük játszani a dalt, aztán megszólalt.
- Skye még egy éjszakát marad, ő megy kémkedni, aztán
megbeszéltük, hogy éjszakai őrség lesz. Will és Skye vállalták be mára, elvileg
úgy van, hogy egy bungalóból valók kerülnek beosztásra, szóval nem kell
olyannal jópofiznod, akivel nem szeretnél, csak szurkolj, hogy mellém osszanak
be – kacsintott rám, aztán elkomorult az arca. – Mi volt a baj? Utánad
szerettem volna menni, de Kheirón a fontos dolgokra hagyatkozva nem hagyta.
- Találkoztam Apollónnal, de most már jól vagyok –
erőltettem egy kedves mosolyt az arcomra. Ryan ebből a szempontból nagyon naiv
volt, de hálás is voltam érte, mert nem kérdezett többet sosem, ha azt mondtuk
neki, hogy minden rendben. Lehet, hogy nem is naivitás, inkább csak tolerancia
és megértés.
- Rég láttam Apát – gondolkozott el egy pillanatra. – Most ha
megbocsájtasz, itt hagylak, megígértem Niconak, hogy…
- Nem kell magyaráznod, menj csak – legyintettem, és
visszafordultam a zongorához, hogy valami mást elkezdhessek játszani.
* Megjegyzések a fejezettel kapcsolatban: Igen, Riley és Ryan látták a Trónok Harcát, ezért lehetséges, hogy a Castamere-i esőket játszották, Ryan immár a második fejezetben. Mert a "Nappal zenéltem" című fejezetben Hannahval játsszák el ezt a dalt.
És, akkor most linkáradat:
És, akkor most linkáradat:
- Rains of Castamere: Zongora verzió
- Rains of Castamere: Cselló verzió
- Rains of Castamere: Eredeti verzió
- Rains of Castamere: Történet (ennél megtalálhatjátok az eredeti, könyves fordítást is, és a tükörfordítást is, jó olvasást hozzá c:)
Ebből mosf nem sokat èrtettem. Vagyis èrtettem csak na nem tofom elmondani a gondolataimat... Règen írtam ide asszem, de vissza tértem. :) Ez a rész is tetszett, na.
VálaszTörlésÖrülünk, hogy visszatértél ^^ Én már hiányoltalak :3 <3
TörlésKöszi, hogy írtál sok puszii :* <3
Ehm, Rileyval mostanában nem vagyok kibékülve, és olyan furán írtam a fejezetet amúgy is, és Willt akarom, Willel tudok írni rendesen, vele is kéne írnom, de olvasnom kell, hogy kitölthessen a díjakat, és amúgy is mást akarok éppen írni, amit úgysem fogok, meg Trónok Harcát kell néznem, igen, az fontos, na de le is álltam a beszéddel, mert enyhén szóval többszörösen összetett mondatot kreáltam. Köszi, hogy írtál, szeretés van c: <3
TörlésWill-t èn is hiányolom. A szerelmemtől nem foszthattok csak úgy meg!
TörlésAham, orulok, hogy Will nem csak nekem a gyenge pontom, edes kicsi Will, teged mindenki szeret ;w;
Törlés