2015. május 3., vasárnap

Egy nemes szív

Riley

Unottan nyúltam el az asztalon, és hallgattam az egyre inkább össze-összefolyó beszédet. Többnyire egy mély, kellemes hangot lehetett hallani, ez Kheirónhoz társult, néha pedig a többiek szóltak bele a dologba. Hogy miről volt szó? Ötletem sincs, egyáltalán nem arra figyeltem, hogy milyen fontos megbeszélnivalóink vannak. Bár az egyértelműeket én is tudom, a védőfal a hidra érkezésével összetört, Calebről azóta nem tudni semmit, és kell egy kém. Aki valószínű, hogy Skye lesz, legalábbis egy jóslat azt súgta. Egy másik jóslat ellenben egy sokkal érdekesebb dologról mesélt nekem. Vért láttam, esőt, és fegyvereket. Az illat tökéletes keverék a vér szúrós, fémszerű szaga, és az eső kellemes, friss illata között. Fegyvercsattogás hangja, néha egy eldördülő fegyver, aztán robbanások hangjai. Közben valahol a háttérben halk zongoraszó, egy gyászinduló, aztán fény, és sötétség. Azon túl nem látok semmit, hallani csak az embermilliók sikítását, aztán teljes vég, egyszerűen a nagy és hihetetlenül valóságos semmi. Riadtan kaptam fel a fejem az asztalról, a többiek meglepetten futtatták végig a tekintetüket rajtam, Ryan aggódó pillantását nem tudtam állni. Felálltam a helyemről, és egy halk elnézést elmormolva kisétáltam a szabad levegőre. A Nagyház oldaláig bírtam, majd a hátamat nekivetettem a falnak, levegő után kaptam, a gyomrom görcsben állt. Lassan csúsztam le a ház tövébe, a lábaimat felhúztam, és átöleltem őket. A következő pillanatban valaki puha, és finom keze csúszott a vállamra, és óvatosan megbökött. Mérgesen kaptam fel a fejem.
 - Min bánkódsz, Drágám? – Az arcvonásaim ellágyultak, amint megláttam, hogy ki áll fölöttem. Mint mindig most is egy szóval lehetett őt jellemezni, ragyogó. A haja tökéletesen belőve, szinte olyan hidrogén szőke, mint az enyém. Egyszerű farmer, és egy fehér póló, meg egy bőrdzseki volt rajta, egy tornacipővel. Kiegészítőnek egy napszemüveg takarta az arcát. A külseje teljesen meghazudtolta önmagát, ennyire nem volt modern, főleg nem a kifejezései nem.
- Meg fogok halni, igaz? – néztem rá, mire egy sóhaj kíséretében feltolta a feje tetejére a napszemüvegét, és egy sajnálkozó, ámbár gyengéd mosolyt húzott az arcára. Érdeklődve mért végig. Az aranyszín szemeit az enyémekbe fúrta, és egy szempillantás alatt mindent kiolvasott belőlem. Senki számára nem voltam nyitott könyv, az érzéseim sosem tükröződtek rajtam, de azt hiszem, hogy a teljes érzelmi elzártság ellenére, egy istennek egyszerű olvasni az emberekből. Főleg, mert mások vagyunk, mint ők, legalábbis bizonyos értelemben.
- Nem szeretem, hogy ennyire pontosan látod a jövődet – rázta meg a fejét hitetlenül, aztán leült mellém a fal tövébe, és a távolba meredt. A nap lassan húzódott le a hegyek takarásában, de most, hogy Apollón itt volt, fényesebbnek, és sokkal narancssárgábbnak tűnt, mint amilyen alapból szokott lenni. – A testvérednek elmondod, úgy értem, Ryannek? – bámult bele egyenesen a napba. Gondolom az ő szemének nem volt nehéz kibírnia, nem halandó, ha az Isteneket láthatja valódi formában, akkor a Napot is.
- Az utolsó pillanataimig bánni fogom, hogy nem mondtam el neki – mondtam, és arra emeltem a fejem, amerre ő bámult. Nem bírtam sokáig, egy idő után elkaptam a tekintetem a Napról, annyira őszintén világított ott fent. A Nap akkor is fel fog kelni, amikor én már nem leszek, a világ nem akkor fog megállni, egy ember halála nem számít. Főleg, ha így rengeteg másikat megmenthet. Meg kell halnom. Azt hiszem lassan sikerül feldolgoznom a tényt. – De így védhetem őt meg a legegyszerűbben – tereltem vissza a gondolataim Ryan felé.
- Nemes a szíved, Galambom. Sajnálom, hogy a holtak világának egy ilyen lélekkel kell adóznunk – nézett rám újra, aztán amilyen gyorsan jött, épp olyan gyorsan tűnt is el. Az ittlétét csak néhány fényes, arany csík jelezte a levegőben, és a friss Napillat olyan hirtelen csapott meg, mint az érzés, hogy ki kell adnom magamból mindent. Ezt pedig zenével tudtam mindig is elérni. Felkeltem a helyemről, és a bungalónk felé vettem az irányt. A szoba közepén egy hatalmas zongora terült el. A többiek valahol máshol voltak, Ryan és Ace a gyűlésen, így nyugodt szívvel ültem le a zongorához. Elkezdtem játszani a dalt, majd énekelni hozzá a szöveget.


„And who are you, the proud lord said
That I must bow so low
Only a cat of a different coat
That’s all the truth I know
In a coat of gold, or a coat of red
A lion still has claws,
And mine are long and sharp, my lord
As long and sharp as yours
And so he spoke, and so he spoke
That lord of Castamere
But now the rains weep o’er his hall
With no one there to hear
Yes, now the rains weep o’er his hall
With not a soul to hear”


- Én is szeretem ezt a dalt – hallottam meg magam mögött Ryan hangját. Hátrafordultam, és épp abban a pillanatban lökte el magát az ajtókerettől. Leült az ágyára, és elővett az ágya alól egy hangszertokot, ami egy csellót tartalmazott. – És most még egyszer, szeretem a cselló hangjával – mosolygott rám. Újra elkezdtük játszani a dalt, aztán megszólalt.
- Skye még egy éjszakát marad, ő megy kémkedni, aztán megbeszéltük, hogy éjszakai őrség lesz. Will és Skye vállalták be mára, elvileg úgy van, hogy egy bungalóból valók kerülnek beosztásra, szóval nem kell olyannal jópofiznod, akivel nem szeretnél, csak szurkolj, hogy mellém osszanak be – kacsintott rám, aztán elkomorult az arca. – Mi volt a baj? Utánad szerettem volna menni, de Kheirón a fontos dolgokra hagyatkozva nem hagyta.
- Találkoztam Apollónnal, de most már jól vagyok – erőltettem egy kedves mosolyt az arcomra. Ryan ebből a szempontból nagyon naiv volt, de hálás is voltam érte, mert nem kérdezett többet sosem, ha azt mondtuk neki, hogy minden rendben. Lehet, hogy nem is naivitás, inkább csak tolerancia és megértés.
- Rég láttam Apát – gondolkozott el egy pillanatra. – Most ha megbocsájtasz, itt hagylak, megígértem Niconak, hogy…
- Nem kell magyaráznod, menj csak – legyintettem, és visszafordultam a zongorához, hogy valami mást elkezdhessek játszani.


* Megjegyzések a fejezettel kapcsolatban: Igen, Riley és Ryan látták a Trónok Harcát, ezért lehetséges, hogy a Castamere-i esőket játszották, Ryan immár a második fejezetben. Mert a "Nappal zenéltem" című fejezetben Hannahval játsszák el ezt a dalt.
És, akkor most linkáradat:

5 megjegyzés:

  1. Ebből mosf nem sokat èrtettem. Vagyis èrtettem csak na nem tofom elmondani a gondolataimat... Règen írtam ide asszem, de vissza tértem. :) Ez a rész is tetszett, na.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülünk, hogy visszatértél ^^ Én már hiányoltalak :3 <3
      Köszi, hogy írtál sok puszii :* <3

      Törlés
    2. Ehm, Rileyval mostanában nem vagyok kibékülve, és olyan furán írtam a fejezetet amúgy is, és Willt akarom, Willel tudok írni rendesen, vele is kéne írnom, de olvasnom kell, hogy kitölthessen a díjakat, és amúgy is mást akarok éppen írni, amit úgysem fogok, meg Trónok Harcát kell néznem, igen, az fontos, na de le is álltam a beszéddel, mert enyhén szóval többszörösen összetett mondatot kreáltam. Köszi, hogy írtál, szeretés van c: <3

      Törlés
    3. Will-t èn is hiányolom. A szerelmemtől nem foszthattok csak úgy meg!

      Törlés
    4. Aham, orulok, hogy Will nem csak nekem a gyenge pontom, edes kicsi Will, teged mindenki szeret ;w;

      Törlés