A szkafanderes űrhajós

Ray:

Annyira szépet álmodtam. Abbyvel voltam, és átölelve feküdtünk együtt a homokban, majd bevallottam neki, hogy mennyire szeretem. Milyen kár, hogy ez csak egy álom volt… - fordultam az oldalamra, mire meglepetten észleltem, hogy rohadtul nem az ágyamban vagyok. Mi a franc?! Ez… homok?

- Ó, hát felébredtél? – kérdezte egy ismerős hang.

- Abby? Mit keresek én itt? És mégis miért? Azt kérdeztem már, hogy mit keresek itt?

- Hahaha – nevetett fel jókedvűen. Istenem ez a nevetés. Hallani akarom még naaaaaaaaaagyon sokáig. – Igen én vagyok.  Nem képzelődsz. És részeg voltál, de szerintem nagyon aranyos. Mellesleg elaludtál itt a homokban, így itt aludtam veled én is.

- Most, hogy mondod, valami rémlik.

- Segítsek egy kicsit? – húzta fel a szemöldökét csábítóan.

- Nem. Mindjárt felidézek valamit. – És akkor eszembe jutott. – Hektor.

- Talált süllyedt.

- Ha találkozok vele, megölöm – sóhajtottam fáradtan.

- Előbb szerintem zuhanyozzunk le.

- Ez egy nagyon jó ötlet –bólogattam elismerően.

- Ühüm. Mit szólnál hozzá, ha együtt tennénk? – jelentette ki mosolyra húzva a száját. Ettől a kijelentéstől kissé hátrahőköltem.

- De, ha nem akarod…

- Erről szó sincs! – húztam magamhoz közel. – Csak megleptél. De akarom.

A romantikus, és frissítő zuhanyzás után, elmentem a Nagy Házba, hogy megnézzem mi a helyzet. Amint beléptem, eléggé vicces látvány fogadott. Xavier a Hermész bungalóból, félmesztelenül feküdt a kanapén… egy lavórral a fején. Mellette a földön pedig Kurt feküdt.

- Ébresztő hétalvók. Ideje lenne, egy kicsit takarítani nem gondoljátok?

- Nem – jött a válasz nyögve.

- Hagyjál már Ray! Buli vaaaan! – kiáltott Xavier a lavór alól.

- Én hagylak haver. De csak emlékeztetnélek rá, hogy valami van az arcodon. Vagy inkább az egész fejeden.

- Tudom. Űrhajós vagyok. Nem látod? Ez a szkafanderem – kezdett el hadonászni össze-vissza a kezével, miközben magyarázott.

- Mégis mennyit ittatok tegnap este, hogy még mindig így ki vagytok ütve?

- Miért? Ennyire látszik? – kérdezte Kurt kissé nevetve.

- Áh, nem dehogy. És mielőtt megkérdeznétek, ez irónia volt.

- Az kicsoda?

- Hagyjuk inkább. Aludjatok vissza – legyintettem a fejemet rázva, majd oldalra pillantottam, és egyszerűen nem hittem a szememnek. - Ezt mind ti ittátok meg? 

- Mi? … Ja, nem. Csak a felét.

- Valahogy nem tudok hinni nektek. – motyogtam az orrom alá. – Hektort láttátok?

- Hát az időérzékem az nem valami jó most,de valamikor felment Rinával. És az óta még nem jöttek le.

- Hm. Ez érdekes.

- Engem keresel? – lépkedett le a lépcsőn az emlegetett szamár. – Nem tudsz élni szerény személyem nélkül?

- Életem egyik legboldogabb perce lenne, ha egyszer végre nem szállnál el magadtól.

- Az soha nem fog megtörténni.

- Sejtettem –forgattam meg a szemeimet.

- Hé, fiúk! – rontott be Alex mérgesen. Ez már rosszul kezdődik. – Most azonnal szedjétek össze a puccos seggeteket, és rakjatok rendet,de rohadt gyorsan!

- Alex ne máááár- nyávogták Xavék.

- Pofán váglak! – vágta hozzá Alex.

- Ne idegeskedj, csak nyugodj meg.

-  Te, én halál nyugodtan is pofán tudlak vágni … - válaszolt Alex fapofával.

- Oltáááááááás! – kiáltotta be Hektor.

- Vigyázz a szádra Hektor. Nehogy kapj egy injekciós tűt a válladba – mosolyodott el gonoszan.

- Miért vagy ilyen gonosz?

- Te kiabáltad azt, hogy oltás. Azt hittem, hogy azt kérsz – kacsintott önelégülten.

- Na jó. Oké. Fejezzétek be - állítottam le őket.

- Ő kezdte – mutatott Hektor Alexre, mint egy óvodás.

- Hát persze kisfiam – válaszoltam nyugodtan.

- Anyuu! Te most nem hiszel nekem?

- Hagyj  gondolkozzam. Hmm… nem – nevettem fel.

- Mindketten gonoszak vagytok – tette keresztbe a karját, majd sértődötten kivonult.

- Túlságosan beleélte magát a szerepébe nem? – kérdeztem Alextől kissé meglepetten.

- Hidd el, nem vagy kíváncsi a válaszomra. – Hát lehet,hogy tényleg nem.