Órákkal azután, hogy rányitottam Alexre és Jakere, valamint azután, hogy beszéltem Rileyval, Alex rontott be az Apollón bungalóba, és nemes egyszerűséggel kirángatott onnan, mert "muszáj beszélnie valakivel". Egyébként én tök szívesen meghallgatom őt, meg nagyon is imádom őt, olyan kis aranyos, és szeretgetni való, - csak ezt ő meg ne tudja - de a reggelit nagyon nem kell magyaráznia. Felfogtam, hogy mi történt, mellesleg nem gondolnám, hogy lefeküdtek volna. A fehérnemű nem jelent semmit, maximum annyit, hogy az volt az, ami elválasztotta őket attól, hogy kimutassák mennyire szeretik egymást. Meg ennyi erővel, ha bárki is benyitott volna Hádészékhoz akkor, amikor még ott voltam, akkor rávágja, hogy "ezek tuti dugtak". Pedig nem, mármint... Nagyon remélem, hogy nem.
Időközben Alexszel elértünk a Nagy Házig, és bementünk, annak a reményében, hogy ott lesz egy kis nyugtunk. Most, hogy az egyik felügyelő sincsen itthon, ez amúgy is amolyan raktárszobaként működik, nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy nem lesz itt senki, tekintve, hogy még jó néhányan még mindig alszanak. Belépve egyébként egy hatalmas rendetlenség fogadott minket. Hozzá kell tennem, kint sem volt semmi a helyzet, mert cigicsikkek, üvegek, poharak és dobozok mindenfelé eldobálva, idebent rengeteg kartondoboz, rekeszek, és az egész olyan, mintha ki lenne párnázva nejlon, pardon, polietilén zacskókkal. Éppen készültünk volna leülni az asztalhoz, ahol Mr.D és Kheirón szokott pókerezni , amikor észrevettünk egy sokkos állapotban lévő Izát, akinek csak akkor tűnt fel a jelenlétünk, amikor leültünk mellé. Egy kicsit félretettük a saját gondjainkat, és minden figyelmünket Izának szenteltük.
- Hé, akarsz róla beszélni? - néztem rá szelíden, Alex meg csöndben figyelt, és rám bízta a beszédet. Ahol együttérzést kell mutatni ott, amúgy és én leszek az, aki ezt meg is teszi.
- Nem, mármint... De, ezt ennyi idő után nem lehet tudni...
- Öhm, Iza? Miről beszélsz? - próbálkoztam megint, de ő inkább csak magát győzködte, hogy ez biztosan nem lehetséges. Alexszel nem nagyon tudtunk mit kezdeni vele, valószínű, hogy nem is nagyon figyelt ránk.
- A jövőben gyerek kacagást hallok - nyitott be Riley a Nagy Házba, Keithel és Kimmel a nyomában. És az, hogy a két Niké kölyköt hol szedte össze, az örökké elveszve fog maradni a részletek között, de ez nem is volt érdekes Iza reakciójához képest.
- Nem, nem, nem és nem! Biztos Keithék gyereke, nem lehet az enyém, én nem lehetek terhes! - Akadt ki még jobban egy pillanat alatt, majd lefejelte az asztalt és újra csönd telepedett a szobára, egészen addig, amíg Keith meg nem szólalt.
- Sajnálom, de mi mindig használunk gumit - húzta ki magát büszkén, majd hátrafordult Kimhez és valami olyasmit mondott neki, hogy "vedd be a 24 órásat, mert nem kell nekünk gyerek, legalábbis még nem".
- Egyébként Iza, itt volt Apollón, igazam van? - emelte vissza a tekintetét Riley Izára, mire a vöröske csak bólintott egyet.
- Mi? Mikor? És hozzánk be sem jött? - pillantottam a húgomra.
- Igen, tegnap alkonyatkor volt itt, és mire a Nap lebukott a hegyek mögött már itt sem volt. Én sem találkoztam vele, csak éreztem a jelenlétét. - vont vállat. - Arról meg nem én tehetek, hogy te nem kerested meg. De ha egy dark pink köd miatt nem veszel semmit észre, arról nagyon nem én tehetek.
- Nem kell bántani emiatt - húztam el a számat.
- Riley? - találta meg Iza végre a hangját. - Apollón nem mondhatott semmit, ellenben te? Látod a jövőt, kérlek segíts! - Riley erre csak megrázta a fejét, és válaszolt.
- Először is, a jövőt nem látom, csak jövendöléseim vannak, amik nem biztos, hogy beválnak, orákulum meg ugyebár nem vagyok. Másodszor pedig, ha tudnám, akkor sem mondanám el, hogy pontosan mi fog történni, a sorsot nem játszhatod ki, mert előbb, vagy utóbb úgyis elér a végzet. - Néha meglepődök azon, hogy mennyire jól tud fogalmazni, és mennyire kifejező, meggyőző tud lenni. Még talán jobb a beszélőkéje, mint nekem.
- Rendben, most, hogy ezt megbeszéltétek, és már mind itt vagyunk, akkor légyszi segítsetek kitakarítani, mert ha ma is bulit tartunk, akkor a tábor rendbeszedése kibaszott sok munka lesz, ha ma nem rakunk rendet - szólt közbe Kim. Keith helyeslően bólogatott, amíg Kim figyelte őt, majd megrázta a fejét, és grimaszolni kezdett, hogy neki amúgy semmi kedve takarítani.
- Oké, ez meg mind szép és jó, de nekem és Ryannek meg dolgunk van, ugye? - bökött meg Alex, mire én kérdőn néztem rá.
- Igen? - kérdeztem vissza.
- Igen! - ragadta meg a karom és kihúzott a szobából.
- Nem akartál pakolni, igazam van? - vigyorogtam rá, amikor kiértünk.
- Nem hát, főleg nem dög másnaposan, a többiek azt csinálnak amit akarnak, az ő nyűgük nem nagyon tud érdekelni, de nekem hagy ne kelljen már.
- Hidd el, hogy a többiek nem másnaposak, legalábbis Izáról nem tudom elképzelni, hogy pár pohár után nem ütné ki magát, de a Niké kölykök és Riley túlságosan is jól bírják - vontam vállat.
- Leszarom, beszélgetni akarok... Tényleg, mit is akartál reggel? - pillantott rám, mire én fülig vörösödtem. Basszus, Nico. Itt se vagy mellettem, hogy vagy képes mégis megdobogtatni a szívem?
- Ryan, mi történt az éjjel? - Alex kérlek ne vigyorogj így...
- Arra én is kíváncsi lennék, viszont reggel megcsókolt. - Az emlékbe beleborzongtam, és mindent megadtam volna azért, hogy most kaphassak még egy csókot, tőle.
- Nicoról beszélsz? - törte meg Alex az ábrándozásomat.
- Nem, valószínűleg Hektorról - néztem rá morcosan.
- Fúj... De, ha neked ő kell, hát legyen - vont vállat, mire én nemes egyszerűséggel elkezdtem őt csikizni. Valahogy meg kell bosszulnom azt a feltételezését, hogy nekem tényleg kéne Hektor.
- Oké, oké - kezdett mentegetőzni miközben a nevetéstől fuldoklott.
- Nem hallom a varázsszót - jelentettem ki szintén nevetve.
- Hagyd abba, most!
- Rossz válasz, sajnos nem fogadhatom el - vigyorogtam rá.
- Rendben! Bocsánat, csak hagyd már abba - mondta ki végül, mire én abbahagytam a csikizését, és átöleltem őt. - Gonosz vagy - ütött rá a hátamra.
- Meglehet, de azért szeretsz - kérdeztem tőle mosolyogva.
- Ugyan, téged nem lehet nem szeretni.
- Aww, ugye tudod, hogy imádlak? - engedtem el őt, és nyomtam egy puszit egy arcára.
- Hát... Ez a minimum - ragadott újra karon és kerestünk valami nyugisabb helyet pihenni és beszélgetni.
- Hé, akarsz róla beszélni? - néztem rá szelíden, Alex meg csöndben figyelt, és rám bízta a beszédet. Ahol együttérzést kell mutatni ott, amúgy és én leszek az, aki ezt meg is teszi.
- Nem, mármint... De, ezt ennyi idő után nem lehet tudni...
- Öhm, Iza? Miről beszélsz? - próbálkoztam megint, de ő inkább csak magát győzködte, hogy ez biztosan nem lehetséges. Alexszel nem nagyon tudtunk mit kezdeni vele, valószínű, hogy nem is nagyon figyelt ránk.
- A jövőben gyerek kacagást hallok - nyitott be Riley a Nagy Házba, Keithel és Kimmel a nyomában. És az, hogy a két Niké kölyköt hol szedte össze, az örökké elveszve fog maradni a részletek között, de ez nem is volt érdekes Iza reakciójához képest.
- Nem, nem, nem és nem! Biztos Keithék gyereke, nem lehet az enyém, én nem lehetek terhes! - Akadt ki még jobban egy pillanat alatt, majd lefejelte az asztalt és újra csönd telepedett a szobára, egészen addig, amíg Keith meg nem szólalt.
- Sajnálom, de mi mindig használunk gumit - húzta ki magát büszkén, majd hátrafordult Kimhez és valami olyasmit mondott neki, hogy "vedd be a 24 órásat, mert nem kell nekünk gyerek, legalábbis még nem".
- Egyébként Iza, itt volt Apollón, igazam van? - emelte vissza a tekintetét Riley Izára, mire a vöröske csak bólintott egyet.
- Mi? Mikor? És hozzánk be sem jött? - pillantottam a húgomra.
- Igen, tegnap alkonyatkor volt itt, és mire a Nap lebukott a hegyek mögött már itt sem volt. Én sem találkoztam vele, csak éreztem a jelenlétét. - vont vállat. - Arról meg nem én tehetek, hogy te nem kerested meg. De ha egy dark pink köd miatt nem veszel semmit észre, arról nagyon nem én tehetek.
- Nem kell bántani emiatt - húztam el a számat.
- Riley? - találta meg Iza végre a hangját. - Apollón nem mondhatott semmit, ellenben te? Látod a jövőt, kérlek segíts! - Riley erre csak megrázta a fejét, és válaszolt.
- Először is, a jövőt nem látom, csak jövendöléseim vannak, amik nem biztos, hogy beválnak, orákulum meg ugyebár nem vagyok. Másodszor pedig, ha tudnám, akkor sem mondanám el, hogy pontosan mi fog történni, a sorsot nem játszhatod ki, mert előbb, vagy utóbb úgyis elér a végzet. - Néha meglepődök azon, hogy mennyire jól tud fogalmazni, és mennyire kifejező, meggyőző tud lenni. Még talán jobb a beszélőkéje, mint nekem.
- Rendben, most, hogy ezt megbeszéltétek, és már mind itt vagyunk, akkor légyszi segítsetek kitakarítani, mert ha ma is bulit tartunk, akkor a tábor rendbeszedése kibaszott sok munka lesz, ha ma nem rakunk rendet - szólt közbe Kim. Keith helyeslően bólogatott, amíg Kim figyelte őt, majd megrázta a fejét, és grimaszolni kezdett, hogy neki amúgy semmi kedve takarítani.
- Oké, ez meg mind szép és jó, de nekem és Ryannek meg dolgunk van, ugye? - bökött meg Alex, mire én kérdőn néztem rá.
- Igen? - kérdeztem vissza.
- Igen! - ragadta meg a karom és kihúzott a szobából.
- Nem akartál pakolni, igazam van? - vigyorogtam rá, amikor kiértünk.
- Nem hát, főleg nem dög másnaposan, a többiek azt csinálnak amit akarnak, az ő nyűgük nem nagyon tud érdekelni, de nekem hagy ne kelljen már.
- Hidd el, hogy a többiek nem másnaposak, legalábbis Izáról nem tudom elképzelni, hogy pár pohár után nem ütné ki magát, de a Niké kölykök és Riley túlságosan is jól bírják - vontam vállat.
- Leszarom, beszélgetni akarok... Tényleg, mit is akartál reggel? - pillantott rám, mire én fülig vörösödtem. Basszus, Nico. Itt se vagy mellettem, hogy vagy képes mégis megdobogtatni a szívem?
- Ryan, mi történt az éjjel? - Alex kérlek ne vigyorogj így...
- Arra én is kíváncsi lennék, viszont reggel megcsókolt. - Az emlékbe beleborzongtam, és mindent megadtam volna azért, hogy most kaphassak még egy csókot, tőle.
- Nicoról beszélsz? - törte meg Alex az ábrándozásomat.
- Nem, valószínűleg Hektorról - néztem rá morcosan.
- Fúj... De, ha neked ő kell, hát legyen - vont vállat, mire én nemes egyszerűséggel elkezdtem őt csikizni. Valahogy meg kell bosszulnom azt a feltételezését, hogy nekem tényleg kéne Hektor.
- Oké, oké - kezdett mentegetőzni miközben a nevetéstől fuldoklott.
- Nem hallom a varázsszót - jelentettem ki szintén nevetve.
- Hagyd abba, most!
- Rossz válasz, sajnos nem fogadhatom el - vigyorogtam rá.
- Rendben! Bocsánat, csak hagyd már abba - mondta ki végül, mire én abbahagytam a csikizését, és átöleltem őt. - Gonosz vagy - ütött rá a hátamra.
- Meglehet, de azért szeretsz - kérdeztem tőle mosolyogva.
- Ugyan, téged nem lehet nem szeretni.
- Aww, ugye tudod, hogy imádlak? - engedtem el őt, és nyomtam egy puszit egy arcára.
- Hát... Ez a minimum - ragadott újra karon és kerestünk valami nyugisabb helyet pihenni és beszélgetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése