Napsugár

Nico:

Kivételt teszek, és most én is linkelek nektek egy zenét, mert ha ez a szám nem lenne, akkor ez a fejezet sem ~ Matchbox 20 - How far we've come

   Furcsa volt megint azt mondani, hogy van testvérem. Bianca halálát az évek során már nagyjából feldolgoztam. Na persze, ha Hádész nem vágta volna elég gyakran a képembe, hogy Biancát jobban bírta, szerintem nekem is egyszerűbben ment volna ez a feldolgozás dolog. A történések óta eltelt hat év. Rengeteget változtam, legalábbis a saját belátásom szerint. Aztán lehet, hogyha megkérdezitek Percyt, vagy egy könnyebben elérhető személyt, mondjuk Jamest, akkor ők bizonyítják az igazam. A napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy gyakorlom a kardforgatást. Akhilleusszal. Egyébként vicces dolog, gyakran fényezi magát, de ha visszaemlékszik arra, hogy mit tett Hektorral nem túl büszkén néz maga elé. Mármint, egy csontvázról van szó, de érzem, hogy nem büszke erre. 

Aztán egy kis szünet az edzés közben, elmegyek a McDonald’s–ba, hozok sajtburgert, krumplit meg inni, majd találkozok Jamesszel. És igazából ennyiből áll az egész. Néha egy-egy állat csontjait összeállítom, és velük játszom. Pár nappal ezelőtt például egy macska csontváza került elő, ami azért volt különösen érdekes, mert az a csonthalmaz, még így is képes volt dorombolni. Mintha, még mindig élő lenne. Néha le tud nyűgözni ez az egész, nos, akkor teljesen le voltam döbbenve. 

Mától viszont olyan érzésem van, hogy a napjaim rendje teljesen meg fog változni. És nem azért mert, az új – vagyis annyira, nem is új – féltestvérem felborítja a rendem, hanem csak szimplán azért, mert nem fogom magam annyira egyedül érezni. Na, nem mintha James nem lett volna ott mellettem, csak pontosan annyira különc, mint amennyire én magam vagyok az. 

– Jah, akkor, szia – léptem Hannah felé a kezemet nyújtva. – Nico di Angelo, örülök. – Amint elfogadta a kézfogásom hátrébb is álltam, és Ryan pattant egyből mellém. Az egyik szemöldökömet felvonva néztem rá, majd megráztam a fejem. Csak Hannahnak akart bemutatkozni. Hülyeség azt gondolnom, hogy miattam termett itt hirtelen. Megráztam a fejemet, hátha úgy kitisztulnak a gondolataim. Mindig is utáltam ezt az érzést. Percy hibája, meg nagy részben a sajátom is. 

– Ti jártok? – mutatott Hannah a mellettem álló Ryanre és rám. Először fel sem fogtam a kérdését. Az Apollónos srácra néztem, akinek az arcán a szín egy árnyalattal vörösebbre váltott. Sosem értettem pontosan az emberek reakcióit. Most egyáltalán miért vörösödött el?

– Mi? Nem, dehogy – rázta meg a fejét az előbb említett. 

– Nem is nagyon ismerjük egymást – húztam el a számat, ahogy végignéztem Ryanen. Az előbbi mondaton sürgősen változtatni kéne. Meg akarom ismerni ezt a gyereket. Nagyjából a pontos ellentétem lehet, életvidám, sokat mosolygós, és mindent túl tud pörögni. Ehhez képest nekem eléggé unalmas személyiségem van. Csak rám kell nézni, és már azt is megmondja az ember, hogy Hádész fia vagyok. Kié másé lehetne, egy ilyen srác, tíz kilométeres körzetben bárki elmondhatja, hogy a szellemek a legközelebbi barátaim. Jamest leszámítva, de amennyire szereti a szürkét elmegy ő is egy szellemnek. 

– Héé! Ne sajátítsátok ki az új húst – lépett oda mellénk Ryan pontos mása, csak lányban. Egyébként Hannah annyira nem új hús, 2387 évesen én senkit sem neveznék új–nak. – Azt hiszem, mi ketten nagyon jóban leszünk. – Fura volt ezt pont ennek a csajnak a szájából hallani. Őt sem tudom elképzelni valami, hű de nagy társasági lénynek. Gondolom Ryan neki is a tökéletes ellentéte lehetett. Esküszöm, hogy az a srác egy két lábon járó napsugár. Bár be kell vallanom, hogy ez egy cseppet sem zavar. Az ellentétek amúgy is vonzzák egymást.

Kénytelen voltam megint megrázni a fejem, és emlékeztetnem magam, hogy mennyire utálom ezt az érzést.

– Ez sértés számomra – szólalt meg James, mire én felkaptam a fejem.
– Hát, én így ismertelek meg – kacsintott rá Hannah. Értetlenül kapkodtam a fejemet, mert fogalmam sem volt arról, hogy hova sodródott a beszélgetés. Kivételesen érdekelt volna, mert James nem az a személyiség, aki próbál poénkodni, most mégis egy halvány mosoly volt látható az arcán.

– Hagyjátok levegőhöz jutni – szólalt meg Zorall, miközben átkarolta Hannaht, és bökött egyet az oldalába.

– Leküldjelek a Tartarosz mélyére vagy békén hagyod a bordáimat? – Nagyjából ez olyan reakció volt, mintha magamat hallottam volna. 

– Látom tényleg jól ki fogtok jönni ti ketten – Ryan nevetését hallottam meg, ahogy megölelte a tesóját. A tekintetem akaratlanul is rájuk tévedt, és bármit megadtam volna azért, hogy most én legyek a csaj helyében. Persze nem éppen ennyire publikus helyen, de mondjuk a bungalómban, szépen besötétítve, néhány lámpa persze égne. Gyengéden átkarolna, miközben… Basszus, Nico, most állj le, mert ennek nem lesz jó vége. – Ráztam meg a fejem, a mai nap vagy negyvenedjére.