Zorall:
Az erdőben sétáltam. Egész besötétedett már, ami így nyáron, tíz órát jelenthetett. Szerettem a sötétet, az egyedül létet és a csendet. Megnyugtat és kiűzi a fejemből a mindennapos gondokat. Most (Alexnek hála) nem kell semmi feledatot végeznünk a Hermész, az Athéné és az Apollón bungallóval, mert a legutóbbi zászló zsákmányolásnál megnyerte nekünk a versenyt. Igaz, hogy majdnem egy Démétér csaj életébe került a kis afférja, de megérte. Bár azóta sem láttam a csajt... Vajon mi lehet vele?
Éppen ilyen fontos dolgokon törtem a fejem, mikor egy ismeretlen hang csendült fel egy fa mögül.
- ...kérdés pedig: Mikor? Kezdek nagyon zakkantnak tűnni, hogy magamban beszélek, de ez nem zavar senkit, ugye? - nevetett fel egy kicsit kínosan.
- Engem biztosan nem - vontam meg a vállamat mögötte.
Még meg sem fordult, de a kardját máris nekem szegezte. Szólok Kheirónnak, hogy ne mindenkinek adjon fegyvert.
- Húh, vigyázzál, Kislány! Ez szúr - böktem felé felemelt kézzel és próbáltam viccesre venni a figurát.
- Ki vagy te? - vont kérdőre.
- Inkább te ki vagy, és hogy jutottál...? - elakadtam. Végig néztem rajta. Olyan, mintha egy másik korból lépett volna ki. Hosszú, fehér, ógörög stílusú ruhája látszólag nem zavarta. - Egy félvér vagy?
- Én igen, és te? - eresztette lejjebb a kardot, aminek én kifejezetten örültem.
- Én is. Viszont te nem ma kezdted a vívást! - bólintottam elismerően. - Az a kard meg... - füttyentettem, mert ilyen szépséget ritkán látni. (Itt nem csak a fegyvert néztem.)
- Neve is van - csattant fel -, Mortem.
- Váó! - színleltem meglepettséget. - "Halál", elég komoly név egy Kislány kardjának.
- Kislány? - nevetett, de azért visszatette Mortemet a hüvelyébe. - Tudod te hány éves vagyok? Tényleg, hány éves vagyok?
- Nálad valami nagyon komoly probléma lehet, ha ilyet nem tudsz - gondolkodtam el.
- Van itt valaki aki segíthet nekem? Te amúgy ki vagy és miért nézel rám ilyen furcsán? - bombázott már megint kérdésekkel.
- Talán tudok valakit, aki segítene neked megválaszolni a kérdésidet. Zorall vagyok az Árész bungallóból és azért mert furcsa vagy - mosolyodtam el.
- Óh, az Istenekre! Már megint egy Árész puer? - ordította az égnek, mire az csak egy nagyot dörrent.
- Okkééé... - húztam el a szó végét.
- Ki tudna nekem segíteni? - emelte fel fejét, miközben kisimított egy tincset az arcából. Így az is feltűnt, hogy nem csak a ruhája fehér, hanem az egész haja.
- Elvihetlek a tábor igazgatójához, Mr. D-hez, de inkább Kheirónnak mutatnálak be hama... - kezdtem bele, de közbe vágott.
- Kheirón?
- Aham, egy kenta... - fogtam volna megint bele egy prédikációba.
- Tudom ki ő! Vigyél hozzá, most azonnal - követelte.
- Mi a varázsszó? - vigyorogtam rá.
- Leküldelek az Alvilágba, ha nem kísérsz hozzá most azonnal - rántott magához a pólómnál fogva.
Jégkék szemei csak úgy átdöfték a szívemet. Ez a lány nagyon sokat megélt már, valami azt súgta, így nem is kekeckedtem vele tovább, hanem csak mutattam az irányt.
- Legalább a nevedet és a származásod megtudhatom Kislány? - néztem rá félve, mert az előbbi jelenet igazán megijesztett. Valami azt súgta, hogy képes is lenne az Alvilágba küldeni, ha akarna.
- Hannah Kuolema, Hádész lánya - sóhajtott nagyot.
Megtorpantam. Hádész? Ez most ugye csak viccel? Nico óta egy Hádész gyerek nem született... Vagy csak én vagyok rosszul informált?
- Öhm... - nyögtem értelmesen és utána futottam. Nem is igazán kellett neki mutatnom a járást. Mintha itt élt volna mindig is. Egyedül a bungallóknál nézett szét érdeklődve, de gyorsan ment is tovább. A Nagy Házhoz érve felugrott a lépcső tetejére. Na itt már kezdtem aggódni, mivel az a lépcső 6 fokos minimum, így még Apollón gyerekeinek (a legjobb ugróknak) is nehéz. Ennek a csajnak, meg egyből összejött. Kezdett érdekelni a teljes története.
- Kheirón - rontott be az ajtón. Én követtem.
Az említett kentaur épp kártyázott...egyedül, mikor megzavartuk. Biztosan nyerésre állt!
- Igen? - fordult felénk, majd mikor meglátta Hannaht, az asztalra borult és sírni kezdett. - Te... - kezdett volna bele egy mondatba, de ismét felzokogott. Itt mindenki megőrült ma?
Mosolygott közben, így gondoltam nem kell segítségért kiálltanom. Intett egyet, mire a fehér szépség közelebb libbent hozzá.
- *Salve, Kheiron! - hajolt meg előtte a lány, majd az unszolásra közelebb lépett és átölelte a kentaurt.
- *Salve, Hannah! - szorította magához a lányt úgy, mint aki ezer éve nem látta és mint kiderült igazam is volt.
- Mi...? Hogy...? Mikor...? - törölte meg a szemét Kheiron és nehezen, de elengedte Hannaht.
- Azt szeretném én is tudni! - bólintott nagyot gondolkodva.
- Kezdjük az elejéről... Mesélj el mindent - fogalmazott furcsán a kentaur.
- Utoljára Héraklésszel beszélgettem a tűz mellett, mikor meghallottam...egy hangot. - Éreztem hogy direkt hagyja ki az illető nevét.
- Várjunk csak! Héraklész? - vágtam közbe.
- Oh, Zorall, engem nem az izgat, hogy kivel beszélt Hannah utoljára, hanem, hogy honnan érti meg a nyelvünket? - nézett vissza a lányra és nem is zavartatta magát.
- A nyelvetek?
- Mikor utoljára itt jártál, még mindenki ógörögül beszélt... Nem vetted észre? - vonta össze a szemöldökét az öreg.
- Most... Hogyan beszélek?
- Amerikai angol... - oktatta ki.
- Amerikai? - ejtette ki furcsán a kontinens nevét.
- Hannah, milyen évet írunk?
- Három holdtöltével ezelőtt találkozhattunk legutóbb...
- Nem, most a 20.században vagyunk - javította ki a lányt.
- He? - értetlenkedett.
- Gyere Hannah, el kell beszélgetnünk egy-két dologról.
Hagytam elmenni (Kheiron esetében elgurulni) őket. Én pedig fütyürészve visszasétáltam az Árész bungallóba.
- Már megint történt valami - sóhajtottam és végigfeküdtem az ágyamon. Ezzel a gondolattal aludtam el.
*Salve-Üdvözöllek!/Szia! stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése