2014. május 7., szerda

Egy különös találkozás és talán még válaszokat is kapok

Yo soy asi

Izabella:

Az incidens óta apa sehová nem engedett el egyedül. Viszont a 17. szülinapomon kiharcoltam, hogy "testőr" nélkül közlekedhessek az utcákon. Állítólag, míg nem voltam eszméletemnél, egy hatalmas vihar söpört át Amerikán. Ennek még néha mindig felfedezni a nyomait. Mivel nagyon sokat kihagytam az iskolából, így apa magántanárhoz járatott. Éppen hozzá tartottam, mikor a legközelebbi utcából egy szőke lány futott ki, egy "folt"-tal a sarkában. Egy denevérszerű lény volt, hatalmas karmokkal. Tágranyílt szemmel néztem a lányt, aki már el is tűnt egy másik utcában.
- Félvééér... - sziszegte szőrszálhasogató hangon. Már hallottam valahol ezt a szót. Félvér. Fene azt a kalndvágyó vérem, nem bírtam ki és a lány után mentem.
- Nem tudnátok békén hagyni egyszer az életben? - sóhajtott fel a szőkeség, mikor meglátta, hogy zsákutcába futott. A ruhaujjából kihúzott egy tőrt. Ledermedve figyeltem, ahogy egyetelen csapással aranyporrá változtatja a foltot. Úgy tűnik a lány még csak most vett észre.
- Nem láttál semmit - sétált oda hozzám és csettintett egyet a szemem előtt.
- Te... Egy csapással végeztél azzal az izével - dadogtam.
A szőke összehúzott szemöldökkel nézett rám.
- Annabeth Chase vagyok - nyújtott kezet, amit én el is fogadtam.
- Izabella Montgomery - mutatkoztam be én is. - Ezt hogyan csináltad? - mutattam arra a helyre, ahol az előbb még a folt állt. - Ki vagy te? Mit jelent az, hogy félvér? Te is láttad a foltot? - zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Beszélned kell Kheirónnal - fogta meg a karom és leintve egy taxit, már el is indultunk.
Most azt gondoljátok, hogy megzakkantam, mert azt sem tudtam ki ő, de higyjétek el. Ha 17 évig bizonytalanságban éltél és kezdted te is őrültnek érezni magadat, ti is kapva kapnátok az alkalmon, hogy megtudjátok miért történnek azok a fura dolgok körülötted.
Teljesen csendben ültünk egymás mellett és észre sem vettem, de már el is hagytuk a várost. Egyszercsak egy hegy lábánál megálltunk és kiszálltunk. Annabeth felfelé kezdett sétálni a hegytetőre, majd megállt, kötülnézett és futásnak eredt.
- Gyere gyorsan! - kiáltott még utánam.
Amilyen gyorsan csak tudtam, elindultam a kis ösvényen. Lassan egy gyönyörű falu képe bontakozott ki előttem. Viszont ez nem egy átlag falucska volt, hanem egy görög épületekből épült falu! Soha nem láttam még ennyire élethű rekonstrukciókat.
- Kheiron! - intett oda Annabeth egy...lónak.
Igen, egy lónak. Bár nem volt teljesen az. A felsőteste emberi volt, míg a hátsó fele egy szürke ménben folytatódott.
- Annabeth! Végre hazaértél! - ölelte át a lányt. - Kivel jöttél? - nézett rám.
- Maga egy ló... - állapítottam meg hatalmas értelemmel a hangomban.
- Jobban szeretem, ha kentaurnak hívnak lányom - biccentett, és látszólag nem sértődött meg a "ló" jelzőn.
- Ő itt Izabella Montgomery - mutatott be neki Annabeth. - Átlát a ködön... Csak én érzem, hogy valami furcsa dolog történt a táborral?
- Óh, hát így állunk - mosolygott rám a kentaurnak nevezett ló és nem is érdekelte nagyon Annabeth kérdése. - Ismered a görög mítoszokat Izabella?
Bólintottam.
- Akkor... Bár jobb ha tudod, ez veszélyes, ha halandó vagy és mégis... Mi ez a fehér tincs? - nyúlt a hajamhoz.
- Erről nem szeretnék beszélni - kötöttem ki.
- Ugyan olyan, mint nekem - kapott a hajához Annabeth. Aranysárgás hajában, alig volt feltűnő az az egy kis tincs.
- Akkor ez azt jelenti, hogy te...
Nem fejezhette be, mert egy alacsony, barna hajú lány szaladt felénk kiabálva.
- Kheiron!
- Ó, Alex. Jó hogy itt vagy! Szeretném bemutatni neked... - kezdett bele a mondatba.
- Erre most nincs időnk! Az aranygyapjú eltűnt - szólt közbe türelmetlenül, majd félrehívta a kenturt és felvázolta neki a helyzetet.
- Annabeth! Hát itthon vagy? - lépett mellénk egy magas srác.
- Percy! Nem úgy volt, hogy nyaralsz? Mi történt a gyapjúval? - nézett végig rajta szemrehányóan, de azért odahajolt hozzá egy pusziért.
A kentaur és az Alex-nek nevezett lány felé néztem, pont abba a pillanatban, mikor Kheiron rám mutatott. Istenem, mibe keveredtem? Hirtelen hangosat dördült az ég.
- Percy, ez itt Izabella - mutattott rám a szőke. - Iza, ez itt Percy.
- Örvendek - biccentettem.
- ...hogy egy halandót vigyek a küldetésre! - csattant fel Alex.
Annabeth homlok ráncolva nézett hol rám, hol a hangadóra. Elfordítottam a szemem és összetalálkozott a pillantásunk Alexszel.
- Mi az? - kezdett idegesíteni, hogy bámul.
- Te... - kezdte, majd hirtelen elém ugrott és a fehér tincset megfogva, izgatottan nézett rám. - Te tartottad az eget?
- Nem tudom miről beszélsz, és asszem', hogy te megőrültél - löktem el a kezét, mert utáltam, ha valaki hozzáért a hajamhoz.
- Hogy élhetted túl? - gondolkodott hangosan.
- Kedves vagy mondhatom - motyogtam.
- Kicsi szívem, Árész lányával azt ajánlom, hogy ne húzz ujjat - pöckölt orron, majd megfordult.
- Árész? - kerekedtek el a szemeim.
- Jah. Szóval pakoljatok össze. Hajnalban indulunk - sétált el, otthagyva engem ezernyi kérdéssel.
Kheirón felsóhajtott mellettem.
- Sajnálom, hogy így rádtört Alex, ő már csak ilyen, de igazat mond. Annabeth, meg kell vele nézetned a kisfilmet - nézett most a szőkeség felé.
- Rendben van, de Kheiron... Gyere... - vonta félre a kentaurt.
- Szóval te egy... Halandó vagy? - nézett rám a Percy nevű srác.
- Állítólag! - nevettem fel kínomban, ami görcsös zokogásba fulladt. Ez túl sok volt így mára.
- Jól vagy? - kapott felém Percy, de én csak intettem, hogy persze, mindjárt elmúlik.
Leültem a földre és azon gondolkodtam, hogy mibe kevertem már megint magamat?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése