2014. április 26., szombat

Csak a szokásos kezdetek

A zene: Michael Jackson - Who is it

Izabella:

Az orvosok azt mondták, hogy őrült vagyok és gumiszobába kéne zárni. Anya azt mondta: "Rendben, vigyék." Sosem szeretett igazán. Mindig tudtam, hogy csak szálka vagyok a szemében, így nem is próbáltam jóban lenni vele. Apa viszont teljesen más tészta. Vele van, hogy dőlünk a nevetéstől, de tud komoly is lenni, ha akar. A legtöbb 8-9 éves az anyjának panaszkodik, ha a fiúk meghúzzák a haját vagy, ha rosszak a jegyei az iskolában, de én ezeket is apával beszéltem meg. Bár alapjáraton nem vagyok egy átlagos lány. Persze, ha meglátjátok a magas termetem, vörös hajam és barna szemem, legyintetek egyet és azt mondjátok: "Egy tucat!" Per pillanat nem is külsőleg, hanem belsőleg vagyok furcsa. Azaz elméletileg őrült is. Ugyanis olyan dolgokat látok, amiket mások nem. Most a természetfeletti lényekre gondoltatok, de még én sem tudom milyen mumusok ezek. Én már csak foltoknak hívom őket, mivel azok az én életemben. Nem, nem őrültem meg, legalábbis remélem. Tényleg ott vanak mindenhol. Az emberek csak...embereket látnak, vagy állatokat, járműveket stb., viszont én látom az igazi alakjukat. Van, hogy szőrös, nyálkás, kicsi, nagy, ijesztő, százszemű vagy éppen a kezéből van több, mint egy átlag embernek. Megtalálod őket a metrókon, a boltokba, az orvosnál és úgy mindenhol. Lehet, hogy pont az orvosod a folt. Mikor a phichológusom azt javasolta a szüleimnek, hogy rajtam csak az elmegyógyintézet segít, akkor anya kapva kapott az alkalmon és már alá is írta a papírt, miszerint Pestről Ceglédre visznek. Kilenc vagy tíz éves lehettem, nem tudtam, hogy mi folyik körülöttem, de azt megtudtam, hogy rossz amit csinálok. Már ha, kinyitom a számat és mondok valamit botrányba fullad. Így megtanultam befogni a számat.

Egy hetem volt összecsomagolni és elköszönni a barátaimtól, osztálytársaktól. A furcsaságom miatt a haveri társaságom megállt a plüssöknél, amikkel körbevettem magam. Legalább nem éreztem annyira magányosnak magam velük. Mikor eljött az utolsó nap. Kész voltam arra, hogy magam mögött hagyjam ezt a szörnyű házat.
- Viszlát, anya - fordultam felé. Nyeltem egy nagyot. Reménykedtem egy utolsó anyai ölelésben, de az szokás szerint elmaradt. Keresztbe fonta kezét a mellkasán, megvetően fújt egyet, majd besétált a házba. Soha többet nem láttam.
- Kész vagy Bellám? - ültünk be a taxiba apával, aki elkísért.
- Ühüm - hümmögtem, miközben elővettem kedvenc plüssállatkámat: Kutyuskát.
Olyan logikával választottam akkoriban nevet a plüssöknek, mint például a fehér nyuszi a Nyuszika, a barna kutya a Kutyuska, míg az éneklő Pikachu a Pikachu nevet kapta. Mivel rengeteget olvasok így lehetne egy kicsit több fantáziám, de mentségemre szóljon, hogy kb. 2-3 évesen kaptam őket.
- Megjöttünk - jelentette be apa, mikor megállt az autó. Ez túl gyors volt.
Kiszálltam és egyből el is ámultam. Irányítótornyokat és repülőgépeket láttam mindenhol. Ez biztosan nem Cegléd.
- Azt hitted, hogy el tudnám engedni az egyetlen lányomat? Lehet, hogy kicsit furcsa vagy, de attól még az én lányom - hajolt le hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra. - A szülővárosomba költözünk. Van arra egy csodaszép hegy is. Tudom, hogy szeretsz hegyet mászni, így a Tamalpalis kitűnő választás. A környékén lesz a házunk és csak mi ketten leszünk.
- Anya? - vontam össze a szemöldököm.
- Ő itt marad - vette ki a bőröndöket, majd fizetett. - Észrevehetted, hogy egyre töbet veszekszünk, így arra jutottunk, hogy anyád és én külön költözünk.
- Igen, de... - közbe akartam szólni, mivel pontosan tudtam miről beszél. Nem hiába rettegtem, hogy egyszer majd anya feljön és megüt. A mai napig nem tudtam felfogni, hogy mekkora áldozatot hozott értem apa. Viszont mikor nagyobb lettem megpróbáltam legalább egy kicsit visszaadni abból, amit én kaptam.

Hamar megszoktam a külföldi életet és a nyelvet is könnyen megtanultam, bár a magyar akcentus megmaradt. Az iskolában több barátom volt, mint valaha. Mégis átlagosnak mutattam magam. Még mindig láttam a lényeket, de mostmár megtanultam, hogy hallgatni néha kincs. Arra is rájöttem, vannak titkok, amik jobb, ha örökre titkok is maradnak. Nem tagadtam a tényt, hogy látok dolgokat, de nem is kürtöltem világgá.
Egyik reggel iskolába menet, furcsa dologra figyeltem fel. Minden egyes "folt" a hegy felé vette az irányt. A Tamalpalis hegy. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy valami negatív erő munkálkodik arra. Túl gyanús volt minden, így gondoltam egyet és irányt változtattam. Az utam a hegyhez vezetett. Magyarországon van egy szövetség, aminek a tagja voltam így minden év nyarát Sátoraljaújhelyen, a táborban töltöttem. Naponta másztunk meg különböző hegyeket, mégis a legnehezebb a Kálvária volt, amit az utolsó napokra hagytak. Erre csak azért tértem ki, hogy lássátok, nem csak úgy neki vágtam a Tamalpalisnak. Volt már benne gyakorlatom.

Mire felértem már alkonyodott. A köd leszállt és átvághatatlan takarót képzett körém. Már-már markolni lehetett a fehér felhőket, mikor hirtelen minden zavarossá vált. Nem sok emlékem maradt, csak töredékek. Ne nézzetek őrültnek, de egy sárkány biztosan volt ott, sűrű köd és még valami... Egy...egy ember, szomorú volt és valamit tartott. Mintha a csillagok lettek volna. Valami nehézre is emlékszem, segíteni akartam neki. Fájt, elviselhetetlenül fájt. Aztán egy szőke fiú - mondta a nevét, de nem maradt meg semmi -, segített.
Könnyített a terhemen, majd eltűnt.
A kórházban ébredtem. Már megint orvosok vettek körül. Azt mondták sokáig aludtam. Majdnem sokkot kaptam, mikor kiderült, hogy két évig voltam kómában. Három nap után találtak rám agyrázkódással. Mivel megtanultam nem elmondani az "élményeimet", így csak annyit mondtam, hogy nem emlékszem semmire. Egyedül a szemem sarkában lévő ráncok és a hajamban éktelenkedő fehér tincs emlékeztetett a történtekre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése